Amikor főhőseink nem látnak semmit, aztán mégis látnak valamit.
Reggel elaludtunk, mert Attila szó szerint vette a “nem akarok reggel ébresztőre kelni” félálomban elmormolt zsémbelésemet. Szóval 9:10-kor kivágódtunk reggelizni, hogy 20 perc alatt betermelhessük a jussunkat. Hát kár volt sietni. 😀 Ilyen szutyok reggelit én még szállóban nem pipáltam, ezért kár vt pénzt adni! Azért egy fénypontot kiemelnék: süthettél magadnak (!) gofrit. De legalább volt “egészséges” szekció: egy vödör narancs. Mit sír a szánk, nem igaz? 😀
Enyhe cukorsokkban hát nekiindultunk az útnak. Az időjárás a bolondját járatta velünk, hol hóviharon át vezetett az út, hol pedig kisütött a nap. Ez mind csak arra volt jó, hogy a Grand Canyonig élhetett bennünk a remény, hogy fogunk is látni valamit. Hát, a képek beszédesek. 😀
A Grand Canyon bejáratánál megkérdezte a parkőr, hogy honnan érkeztünk, mire Attila elegánsan azt felelte, hogy Norvégiából. (Technikailag igaz… Amúgy mindenkinek ezt mondta.) A parkőr csak annyit mondott, hogy de jó, akkor csak megjegyzi, hogy nem kezelik sem sóval sem semmilyen más dologgal az utakat a hó és jég ellen, de nekünk ezzel biztos nem lesz gondunk. Másokra viszont figyeljünk oda, mert sokan jönnek Floridából és “fogalmuk sincs, mit csinálnak” 😀
A látványt a Grand Canyonban láthattátok, csodás volt, nincs is mit hozzáfűzni. Lefotóztuk, hazamentünk és ennyi volt…
Persze ez nem igaz 🙂 Szerencsére a hóvihart szélvihar is kísérte ami ugyan belénk fagyasztotta magyar norvég lelkünket, de arra is jó volt, hogy kifújja a felhőket a kanyonból. (Hogy aztán újakat fújjon a helyükre) Ezzel adva nekünk 10 perces, felhőmentes szüneteket, amikor láttunk is valamit. Hát az a valami elképesztően gyönyörű volt! Hihetetlen, hogy ezt egy folyó csinálta…
Azt viszont rémesen sajnáltuk, hogy a hó miatt nem tudtunk elmenni túrázni, amire nagyon készültünk. Csodás másfél-két órás túrákat nézett ki Attila, de ilyen hidegben és fagyott talajon ez nem volt opció. Sebaj, újraterveztük, és végig jártuk az összes utunkba akadó kilátópontot. Találtunk egy olyat is, amihez nem lehetett kocsival behajtani, csak gyalog, de mindössze 1 mérföld séta volt (másfél km). Leraktuk hát a kocsit és elindultunk a kilátó felé. Senki nem járt erre, a hó is teljesen érintetlen volt, tök egyedül voltunk. Nagyon jó élmény volt. Nagyon szép, egészséges itt az erdő, nagyon jó érzés volt sétálni benne! Attila a sasszemével kiszúrt egy öszvérszarvast is (Attila szavaival élve egy “hoplákolót”. Hiába na, egy Kazinczy veszett el ebben a fiúban!), ami aztán megriadt tőlünk, és átfutott előttünk az úton (nem épp logikus döntés a részéről, de mi nagyon örültünk neki!)
Megpróbáltuk megkeresni a lábnyomait, hogy lássuk, merre szaladt tovább, de egy egészen más lábnyomot találtunk. Egy egészen friss, más lábnyomot. Kellett egy pár perc, mire realizáltuk, hogy mit látunk, ahhoz viszont már nem kellett sok tanakodás, hogy csináljunk egy hátraarcot 🙂 Egy puma keresztezte az utunkat, és messze sem lehetett, mivel a nyomokat nem temette be a hó egyáltalán, ami az előtt kb 15 perccel állt el.
Szorult belénk némi életösztön, így ezt a kilátópontot inkább kihagytuk. 🙂
Ezután a kaland után úgy döntöttünk, hogy mára elég is lesz. A vastag felhők miatt nagyon korán elkezdett sötétedni, úgyhogy azt mondtuk, hogy láttunk eleget, megyünk haza, mert a jeges úton baromi nehéz lesz lejutni a kocsival. Úgyhogy még egy kilátópontot beszúrtunk. 😀 Aztán már tényleg haza mentünk. Lecuccoltunk a szállodában és elugrottunk pizzázni, ami teljesen jó volt. A szállodával nem vagyunk maradéktalanul elégedettek, de hát nem lehet minden tökéletes. Legalább a nap az volt 🙂
Holnap már a régi 66-os úton fogunk döcögni, amin eljutunk egészen Barstow-ig. Onnan már könnyedén elérjük Los Angelest, hogy elérjük a gépünket haza. Ez sem lesz rövid nap, 10 óra úttal számolunk. Viszont szépnek és naposnak ígérkezik, ami bíztató! 😊
